Csala tornya

ijedelem-rengetegben,
kavarogtak elveszetten,
asszony, gyermek s a hadinép,
mikor őt, a legbátrabbat,
messzelátó bükkök fölé
szemnek küldték.
Ment magasra, magasabbra,
gyér fenyéren, tövis tépte,
lentről csupán várás védte,
százszor csúszott meg a lába,
ronggyá vált harisnyaszára,
tudta, lent minden szem örvény,
borzalom-sárkányát rejti
remény nélkül.
Ment magasra, magasabbra,
mintha visszaút se volna,
ment egy jó szó biztatásért,
kéken nyíló vágy-virágért,
könnyű lett mint buborékgyöngy.
Körben a völgytenyér tárult
"nincsen veszély" kiáltotta,
s mint az égre dobott göröngy
hajlott rá a zuhanásra!

A regényes Székelyföld egyik legszebb részén, az almási barlang festői tájékán kezdjük utunkat, honnan kiindulva járjuk be a csodás bűvkört, melyet a néphit lépten-nyomon szebbnél szebb regékkel népesít meg.

Nem is kísérlem meg leírni a barlang bámulatos szépségét, mely a természet egyik remeke. Most ezúttal a barlangtól pár lépésnyire eső szikla-tömbbel van dolgunk, melyet a hagyomány "Csala tornyának" nevez.

Az egész hely vadregényességében oly megragadó szép, minőt nem mutat többet az ily alkotásokban bővelkedő Székelyföld. Fenséges és rémes a maga félelmetes nagyszerűségében; szép, minőt a gazdag képzelet, a költői idealizmus álmaiban teremt, de így a valóságban messze földeket bejárhatunk, míg feltaláljuk.

A barlang tátongó szája mint egy óriás cet feje, rémes örvénnyel fenyeget s szinte jótevőleg hat, ha elfordulva az égretörő sziklák merész ívezeteitől, az örökzöld fenyők lombjai alatt megpihenve, hallgatjuk a susogó szellő regéit, mely a múlt idők deli, bátor férfiairól, erényes, hű nőiről s oltárnak tartott családi tűzhelyéről beszél.

Azon időről szól a rege, midőn a civilizáció még nem ölte ki az emberek szívéből a legszentebb érzelmeket, midőn becsület volt jó családapának s erényhű nőnek lenni.

Tehát abban a boldog időkben szabad és független volt a magyar otthonában s mőveleteit sem törvény, sem felsőbb parancs nem szabályozta. Ahány úr, annyi kiskirály, ahány férfi, annyi hős, kik vérrel is képesek voltak megvédeni családi tűzhelyüket.

Almáson lakott Csala vitéz, ki rettenthetlen bátorsággal ifjúsága dacára a vidék fegyverfogható népének bálványa, s vészben, viharban vezére volt.

Deli, bátor, hős volt, mint egy félisten, s míg a férfiak meghajoltak akarata előtt, a nők bálványozásig rajongtak érette. Az ifjút nem szédítette el a hódolat, szívét nem érintette e sok kísértés. Hőn, igazán szerette kedvesét, a szomszédos Rabonbán kedves leányát, Bögözi Annát, s minden vágya az volt, hogy vele egyesüljön.

Történt aztán, hogy épp a mennyegző előtt a keleti fergeteg a szép kies Erdélynek vette útját s nemsokára Székelyföldet lepte el istentelen hordáival.

A tatárok jöttét iszonyú kegyetlenkedések híre előzte meg, mindenki sietett védelmet keresni az akkor szokásos várak vagy megerősített barlangokban.

Az erős menedéket ígérő almási barlangot Vargyas és Almás községek lakói foglalták el, bőven ellátva magokat eleséggel. A védő csapatot Csala vezette, a csüggedőket Anna bátorította. Ők egymás szemében találták fel üdvöket. Ki félne vésztől, vihartól ki ismerné a csüggedést, midőn szívében a fényes menyországot bírja!

A férfiak a barlang előcsarnokát, mely tömör ívezeteivel templom kupolájához hasonlít, erősítették meg, a nők a házi teendőket végezték. Így éltek pár hétig békében, míg egy sötét éjjel félelmes moraj, vadállati ordítás a gyilkos had közeledtét jelenté. Az ágyából kikelő nap vért szomjazó borzalmas alakokra vetette sugarait. A harc hetekig s mindkét részről elkeseredetten folyt. Embertelen eszmékért, vagy állati ösztönből egyik részről, míg a mást a szülötte-földhöz való ragaszkodás, övéi védelme s a büszke erő érzete lelkesítette. A nők ott ríttak a férfiak mellett s édes szavuk új bátorságot öntött a hősi védők lelkeibe.

S a lelkesedés mesés dolgokat művel. A pár száz főnyi kis csapat néhány ezer vadállattal birkózott meg. Anna folyton ifja mellett volt s gyöngéd kezekkel törülte le a küzdelem verejtékét a hősi homlokról. S a vész közepett mint acél a tűzben erősbült szerelmök. A bátor védőket azonban borzasztó vész fenyegette. Az eleség, mit magukkal hoztak, annyira fogyatékán volt, hogy pár nap múlva az éhhalál állott előttük. Csala vitéz néhányszor kiment a barlang előtti sziklára, hogy széttekintsen s mindannyiszor azzal a leverő hírrel tért vissza, hogy a tatárok tábort ütve, semmi kedvet nem mutatnak a távozásra.

Kétféle halál állt előttük. Az éhhalál, ha itt maradnak, hősi, ha parányi erejökkel kirohanást intéznek. Mindenki az utolsót választotta. Anna azonban egy új tervvel állott elő s kérte, hogy csak addig legyenek nyugton, míg ő egy végső próbát tesz. Csala beleegyezett, a többi hallgatott. Ekkor a leány összegyűjtötte a még meglevő lisztet s azt hamuval vegyítve óriási perecet gyúrt s pirosra megsütvén, egy hosszú póznára tűzte s felmutatta az éppúgy éhséggel küzdő tatároknak. A tatárok az óriás perecről azt gyanítva, hogy a bentlevők bőven el vannak látva eleséggel, káromkodva vonultak vissza, összerombolva mindent, mi útjukba akadt. Csala vitéz ismét a szikla ormán állt, hogy innét figyelje a kedvese által kigondolt terv hatását.

Midőn a tatárokat elvonulni látta, oly öröm fogta el, hogy minden elővigyázatról elfelejtkezve, a szédítő magas sziklán élénken hadonászott kezeivel, hogy ezáltal gyorsabban adja a bentlévők tudtára a kedvező hírt. E pillanatban elvesztvén az egyensúlyt, mint a néphagyomány mondja:

Egy fájdalmas nyögés s egy szívet repesztő sikoltás szállt fel a légbe s egy végtelen sóhajban egyesülvén, jajongva regél két igazán szerető szív kétségbeeséséről. E sóhaj most is ott sír a sziklatömb alján, elmondva azoknak, kik megértik e két jobb sorsra érdemes szív szomorú történetét.

Pásztorok mutatják az utasoknak az elkopott sziklazsámolyt, melyen naponta elmondta imáját a haláláig hű szerető s hol forró könnyeket áldozott kedvese emlékének az örökre gyászoló leány.

A vezér összezúzott hulláját sziklasírba temette el népe s az égre nyúló ívezet mai napig "Csala sziklája" nevet visel.(2)

Az almási barlang átellenében van egy karcsú, magas szikla, olyan mint egy torony: Csalatornya a neve.

Ez a Csala, kiről a sziklát elnevezték, híres vitéz volt a tatárjárás idejében. De hiába, sokan voltak a tatárok, a maroknyi székelység nem tudott sokáig ellenállni, s mint rendesen nagy veszedelmek idején, behúzódtak az almási barlangba. Csala is ide vezette népét, de mentek nyomukba a tatárok is, elállották a barlang nyílását, s nem mozdultak onnan. Arra számítottak, hogy kiéheztetik a székelyeket. Ezek vittek magukkal, amit vihettek; éltek szűköcskén, ahogy lehetett, de egyszer aztán elfogyott minden eleség. Voltak vagy ezren, s egy marék lisztjük volt mindössze.

Hanem a tatároknak sem volt valami jó dolguk odakint. Közel s messze vidéken, ami ennivalót találtak, mindent fölettek, s már-már azon gondolkoztak, hogy továbbálljanak.

Valahogy megsejdítette ezt egy vénleány, s mit gondolt, mit nem - azt a maréknyi lisztet hamuba keverte, meggyúrta, mint az igazi tésztát, s akkora kenyeret sütött, mint egy taligakerék. Jó pirosra sütötte a hamukenyeret, aztán beleszúrta egy hosszú kardba, kinyújtotta a barlang nyílásán, s megforgatta, hadd lássák a tatárok, hogy van kenyerük elég.

Látják a tatárok a rengeteg nagy kenyeret, gondolják magukban: jobb lesz odébállani, mert ezeket ugyan ki nem éheztetik.

Csakugyan el is indultak, s ameddig a barlang szájától el lehetett látni, egy óra múlva híre-pora sem volt tatárnak.

Hej, istenem, örültek a népek! Hazamehetnek ismét a falujokba; felépítik újra a házaikat; szánthatnak, vethetnek, nem sanyargatja többet a tatár.

Mindjárt nekikészülődtek, de akkor elé állott Csala vezér, s mondá az embereknek:

- Megálljatok! Várjatok még! Nehogy nagy örömeteknek siralom legyen a vége. Ismerem én a tatár természetét. Vigyázzatok, mert cselt vet nekünk. Maradjatok itt egy keveset, én itt átellenben fölmegyek erre a sziklára, onnét látni lehet az egész Erdővidéket, majd meglátom, hogy csakugyan elmentek-e?

Kiment Csala a barlangból, leszállott a patakba, s a patakból egy szempillantásra fölmászott a sziklatorony tetejére. Olyan keskeny volt a szikla teteje, hogy éppen csak reá léphetett, de az ő lába nem ingadozott, úgy állott a szédületes magasságban, mintha a sziklából nőtt volna ki. Aztán végigtekintett az erdőkön, a pusztaságokon: látta egész Erdővidéket, látta a leégett falukat.

Hamuba hevert valamennyi, hanem tatárnak híre-nyoma sem volt, bármerre tekintett. Úgy megörült ezen, hogy szertelen nagy örömében megfeledkezett magáról, hirtelen a barlang nyílása felé fordult, de csak annyit kiálthatott: jertek! - abban a pillanatban eltántorodott, lezuhant a torony tetejéről, s szörnyű halált halt. Eltemették nagy jajszóval, keserves sírással Csala vezért a torony tövébe, s áldott emlékezetét nem feledték soha. Neve s emléke él ma is, s azt a magas sziklaszálat Csalatornyának hívják, míg egy székely lesz e földön.(3)