Ördög szoros Radnaborberek

Egy törzs fekszik az ördög katlanában.
Fenyő volt valaha,
Évszázados fenyő.
Az ember rönknek készítette ki,
Ezóta asztal volna tán vagy ágy.
De mást gondolt a szél.
A fergeteg
Fogta és ledobta a szakadékba.
Most ott pihen,
S a végítélet trombitáit várja.

A szoros fölött összeér a szirt,
Az ördög torka szájba nyílik ott,
Villognak a kemény gránitfogak,
És egy halványkék repedés csupán
Az ég,
Menekülő utadat arra vedd,
Lélek, különben itt tart a pokol.
 
 
 

Régesrégen, mikor még e vidéken pogányok laktak, Radnán egy délceg vitéz élt, ki erősen feltette magában, hogy kereszténnyé teszi az országot; de mert pénze nem volt annyi, hogy templomokat építtessen, aranyat ment keresni. Embereivel széltében, hosszában felkutatta a radnai hegyeket, de ólomnál egyebet sehol sem tudott találni. Egyszer, amint ismét az Ünökő alatt bolyongott, egy f'ényes várkastély csillant szemeibe, melynek tornácán egy csodaszép hölgyet pillantott meg, ki fonogatva orsóját a mélységbe eregette. Hogy, hogy nem, a szép hölgy, amint a délceg ifjút meglátta, a mélységbe ejtette orsóját, mire a vitéz azonnal ott termett s az elejtett orsót felvette. Csak most vette észre, hogy az orsó karikája fénylő színarany. "Milyen boldog vagy te - szólt a vitéz, mikor az orsót a leánynak átadta – neked, amint látom bőven van aranyod, míg én hiába kutatok utána." - "Jól van, szólt nyájasan a hölgy, ha csak az a vágyad, hogy gazdaggá légy, akkor azzá teszlek: soha sem szabad kilétem felől tudakozódnod". - Ezzel a szemben levő szirtre mutatott s mire az ifjú ámulásából magához tért, láthatatlanná lett.

A vitéz minden szolgáját magával vitte és furatni kezdé a hegyet, mely úgy ontá az aranyat, hogy alig bírták hazacipelni. A deli vitéz most már naponta felkereste a csodaszép hölgyet, kinek örvendezve beszélte el, hogy milyen szép templomokat építtet; de még mindig nem ismerte nevét. Ez nagyon bántotta, míg végre elhatározta magában, hogy titkon neve és kiléte után tudakozódik. Egyszercsak aztán a hölgy egyik komornáját szép szóval körülvette, ki elmondta, hogy úrnője nem más, mint Izora, a hegyek tündére. A vitéz erre nagyon megdöbbent és elszomorodott, mert tudta, hogy akit szeret, az övé soha nem lehet.

Az ördögök eközben, kik a harangszónak és tömjénfüstnek nagy ellenségei, összebeszéltek, hogy mindenáron meggátolják a templomok építését, s mert tudták, hogy a vitéz a sok kincset a bányából veszi, egy éjjel a bányához vezető utat nagy szirtekkel zárták el. Másnap reggel, amint meglátta, hogy útja el van zárva, úgy hívé, ezt a tündér tette haragjában, hogy utána tudakozódott, amiért búnak adta a fejét s világgá ment.

A tündér meg azt hitte, hogy a vitéz hűtlenné vált; elhatározta tehát, hogy fényes palotáját szétrombolja; de előbb kemény átkot mondott e bányákra, hogy azok többé ne teremjenek aranyat. (2)