Szent
László király csudálatos dolgairól regélek most, olvassátok, hallgassátok
kegyeletes szívvel. Sem azelőtt, sem azóta nem volt a magyarnak királya,
aki véle vetekedhetnék vitézségben. És tündökölt az ő lelkének tisztasága,
nem volt azon egy mákszemnyi folt. Szent életéért szerette az Isten, s
valahányszor nagy veszedelem fenyegette a kegyes szívű királyt és népeit:
segedelmére küldé Isten az ő angyalait, s népeivel együtt csudálatos módon
megmenekedék..Egyetlenegyszer
kényszerült megfutamodni a világhíres
vitéz László király az ellenség elől, mert egymagára maradt, s amint körülnézett,
látta, hogy hiábavaló nagy ereje, vitézsége: nem verhet le százakat egyedül.
Érezte, hogy szüksége van rá még a magyarnak (a fűszál is feltámadt ellene),
megsarkantyúzta hát kedves Szög paripáját, s nekivágtatott a tordai hegyeknek.
-
Utána! Utána! – ordították a kunok, hogy ég-föld zúgott az ordításuktól.
Ha
Lászlót kézre keríthetik, övék lesz a magyar föld: mind László után vetették
magukat. Véres hab vert ki a paripáján, már-már utolérték a kunok. Még
egy pillanat, s a magyarok aztán sírathatják Szent László királyt.
-
Ó, Uram, segély! – fohászkodott föl László, szemét az égre emelvén.
S
ím, abban a pillanatban kettéhasadt a tordai hegy: László háta mögött rettentő
nagy hasadék tátongott. A kunok döbbenve állottak meg a hasadék partján,
de amerre néztek, nagy hosszúságban húzódott a hasadék, László meg csöndes,
lassú léptekben mendegélt tovább,
vissza az ő népéhez.
Többet
aztán nem is történt, hogy László a kunok
előtt fuson. Mindig a kunok futottak őelőtte. Egyszer azonban a nagy diadalnak
szinte szörnyű kudarc lett a vége. Eszük nélkül szaladtak a kunok, hegyen-völgyön
át, s talán kiszaladtak a világból, ha a kunok vezérének ördöngös gondolata
nem támad. Egyszerre
csak, mit gondolt, mit nem a kun vezér, szórni kezdte tarsolyából a csengő
aranyat s ezüstöt, s intett a vitézeinek is, hogy csak hányják el azok
is, ami pénzük van, majd meglátják, mi nagy haszna lesz ennek.
Na,
az ármányos vezér jól számitott, mert a magyarok egyszeriben félbenhagyták
az üldözést, s mohón szedték föl a pénzt.
-
Hagyjátok! Hagyjátok! – csendült végig a magyarok sorain László hangja.
– Ráértek erre később is! Utánam! Hajtsuk a kunt, hajtsuk!
De
hiába, a magyarok nem hallották László szavait.
A pénzre gondoltak most mind. Hát nem is csoda, hogy eltántorította, különösen
a szegényebb rendű vitézeket, hiszen csak úgy ragyogott, fénylett a föld
a tenger aranytól, ezüsttől. Hiszen csak ez kellett a kunoknak. Amint a
magyarok a pénznek estek, megállapodtak
a futásban, s visszafordultak, hogy rácsapjanak a pénzszedő magyarokra.
László
szomorúan tekintett föl az égre: onnan várt segedelmet.
Isten
meghallgatta a szent életű király imádságát, s ím, halljatok csudát: azok
a ragyogó sárga aranyok, azok a tejfehér ezüstök egytől egyig kővé változtak.
Ez volt a magyarok szerencséje. Megértették Istennek csudás intését, lóra
kaptak mind, s haj, kun, haj! kiáltással újra űzőbe fogták a kunokat, s
meg sem is pihentek, míg az országból ki nem kergették őket.
