Vagottko

A szép Tordai hasadék közelében, ott ahol az út Szind felől a romladozó menedékház felé meredeken lejt alá, a mészmárgás szirtek közül egy kiválóan magára vonja figyelmünket. Feltűnik szépen rétegezett finomabb anyagával s az emberi kéz munkájának nyomait magán viselő szabályos falaival. Ez a Vágottkő! A közeli Torda római épületeinek maradványai, sőt Erdély távolabbi részein is a római telepek helyein látható s innen kikerült faragott kövek nagy száma eléggé hirdeti, mily nagy fontosságú volt a rómaiak idejében az itteni kőbánya. A leszelt sziklafalakon mai napig is ezer meg ezer vésőnyom maradt fenn s ott látható az a kis fülke is, mely a munkások szerszámainak, avagy élelmének elraktározására szolgálhatott. Az 1700-1800 éves múltnak ez a szép emléke több figyelmet és oltalmat igényelhetne korunk embereitől! Rajzom a kőbányát nyolc évvel ezelőtti állapotában tünteti fel, de azóta az emberek vandalizmusa sokat pusztított belőle!

Átkozott egy hely ez uram! Így kezdte meséjét. Sok pénzt rejt ott a föld magában, de nincs ki nyitját tudná, mert a boszorkányok őrzik ott a kincset. Jól látszik az ajtó ott a kőszikla oldalában, de amióta kipusztultak erről a vidékről a régi nagy erdők, azóta talán nem is terem erre többé a vasfű, vagy ha terem is, nem ismeri ma itt azt már senki, s zárva áll a kincses pincébe nyíló kőajtó.

Igaz ugyan, hogy a boszorkányok ők maguk is minden hét esztendőben egyszer kinyitják azt az ajtót s akkor szabadna venni a sok drágaságból, de az is nagy veszedelemmel jár, mert könnyen ott fogják a tapasztalatlan embert. Úgy járt, uram, Flóra is! Flóra egy szegény szindi özvegyasszony szép leánya, éppen férjhez készült s már a kézfogó is ki volt tűzve, midőn az anyja elküldötte őt a Torda-hasadéknál lévő egyik malomba őrletni. Flóra el is végezte az őrletést s még egy csomó erdei virágot is szedett, hogy azzal Nikuláj kalapját felékesítse. Amint a tarisnya liszttel hazafelé igyekezett, útja a Vágottkő mellett vitt el. Bámulva látta, hogy a szikla ajtója tárva-nyitva áll. Sokszor hallotta ő is az embereket az ott rejlő kincsről mesélni s most egyszerre eszébe jutott, mily jó lenne venni belőle bár annyit, amennyi a szalmakalapjába elfér. Gyorsan lerakta virágait és tarisnyáját a szikla tövébe és sietve mászott be az üregbe, ahol a kádakban felhalmozott sok mindenféle pénz és drágaság fénye csaknem elvakították szemeit. Pár marokkal teleszedte kalapját, de mikor már az ajtón kívül volt, kevésnek találta a magával hozott kincset, s elhatározta, hogy még hoz bár egy köténnyel abból. Zsákja mellé helyezte tehát kinccsel megrakott kalapját és ő ismét visszament az üregbe. Alig érkezett azonban a kádakhoz, a szikla ajtója bécsapódott s őt ott mély álom lepte meg. Valami mészkői emberek, kik éppen arrafelé jártak, hallották a nagy robajt, de mire odaszaladtak, az ajtó úgy be volt záródva, mintha sohasem is lett volna nyitva. A leány ott talált kalapjának tartalmát bölcsen tarisnyájokba rakták, s az üres kalapot, a lisztet és a virágot ott hagyták. Azokat késő este találták meg a Flóra keresésére indult rokonok és a vőlegény, kik Flóra nevét kiáltozva járták be a falu határát.

A Flóra öreganyja nap-nap után sírva várta és kereste elvészett leányát, míg bánatában elpusztult. Nikuláj, a vőlegény várt egy évig, várt kettőig, de miután Flóra csak nem került elő, más leány után nézett, megvigasztalódott, s meg is házasodott.

Hét év telt el, s egy nyári vasárnapon a boszorkányok, - Isten tudja miért -, ismét ajtót nyitottak. Flórát felébresztette hosszú álmából a kívülről beözönlő világosság és levegő. Nem is kellett neki a kincs, hanyatt-homlok szaladt ki onnan. Hogy mily hosszú időig volt ott ő a szikla foglya, arról Flórának fogalma sem volt. Ide-oda szaladgálva kereste lisztes zsákját, kalapját és virágait, melyeket ő az ő hite szerint csak alig néhány perccel előbb hagyott ott a szikla tövében. Végül is az jutott eszébe: Hátha most is, mint oly sokszor máskor, Nikuláj utána settenkedett s ő vitte haza helyette azokat a tárgyakat. Útközben még virágokat szedett s azokból néhány szálat a hajába is tűzött; a többit pedig szintén Nikulájnak szánta. Éppen a templomból jöttek ki az emberek, mikor Flóra a faluba érkezett s idegenül néztek a furcsa vénleányra ki különös nyugtalansággal fürkészte a házakat s haladt el előttük.

Flóra, bár keresztülhaladt az egész falun, hasztalanul kereste az ők kis kunyhóját. Hitetlenül rázta a fejét, midőn kérdezősködésére oly felvilágosítást nyert, hogy anyja már évek óta a temető lakója s kunyhójuk helyén már rég másnak az új háza áll. Fájdalommal csordultig telt szíve, midőn arról értesült, hogy szeretett vőlegénye is rég mást boldogít, s midőn pedig egy tükörbe pillantván meglátta a saját maga vénülő arcát s őszülő haját, bánatában megőrült.

Sok-sok éven át kóborolva járta be a vidék falvait, de mindig félve kerülte a Vágottkő környékét s másokat is mindig óva intett: Ne menjenek oda, és ha útjok netalán mégis arra viszi, ne közeledjenek a kincset rejtő üreg átkozott ajtajához!

Íme, ez a Vágottkő meséje, mely annak a különben is nevezetes sziklának még több érdekességet kölcsönöz. (1)

Tündérek őrzik a kőrakást, s benne a sok kincset. A tündérek fénkőt nyalnak ott s csak minden hetedik esztendőben jönek ki az ún. Vágottkőből, s akkor megnyilván a nagy vaskapu is, szabad bárkinek bemennie s annyi kincset elvinnie, amennyi csak tetszik. Történt, hogy egy alkalommal a szerencse tündérasszonya rávetette szemét egy pakulárra, aki ily párbeszédet folytatott a tündérekkel.

- Na, ha szegény pakulár vagy, eredj ott be, azon a vasajtón s míg mi a patakra megyünk, annyi kincset hozhatsz ki, amennyi csak tetszik, de jól vigyázz, csak egyszer szabad bemenned.

Amíg a tündérek a patakra mentek, a pakulár jól megrakta tarisnyáját a kincsekből. De nem volt elég ecce', s gondolta, hogy míg a tündérek a patakon játszadoznak, másodszor is megjárhatja. Be is ment másodszo' is, hogy megrakodjék de má' akko' nem gyühetett vissza, me' a nagy vasajtó bezáródott és ott maradt örökre. (2)

A tündérekről beszéltek mindig, nemcsak ördögekről és lidércekről, ugye szebb dolgokról is, a tündérekről. Én mindig úgy képzeltem: gyönyörű szép leányok, és szárnyuk van. Így gondoltam el... Aztán itt a Vágott kő nevű részen, ott jöttünk mindig az erdőre, az út ott vezet el. És ottan van egy sima kőszikla, mint ez a fal, a ház fala, de kétszer olyan magas, s olyan két ajtó szélességű, azon a falon ilyen mélyedések vannak, mint az ujjam begye, körös-körül, mint egy ajtó.

Azt mondta apám abban az időben, mikor ott elmentünk: - Na né, látod ott azt az ajtót?! Ez minden évben kinyílik, és onnét a tündérek kijönnek, s ha ott találnak egy szép fiút, azt beviszik magukkal. (3)

A 900-as években... sokszor hallottam mesélni az öregektől, hogy a Tordai-hasadékban egy szikla minden évben megnyílik, azon kijön egyszép leány korsóval a kezében, lemegy a Hesdát patakra vízért. Míg a szép leány odajár, be lehet menni a barlangba, és annyi kincset lehet kihozni, amennyit elbír az ember.

Egyszer egy mészkői ember olyan szerencsés vót, hogy éppen akkor járt ott, mikor a szikla megnyíllott. Két véka kukoricával ment a malomba, hamar kiürítette a zsákot, és bement a barlangba. Rakta a zsákba a sok aranyat, gyémántot, míg megtelt a zsák. Felkapta a vállára, és sietett kifelé, de már későn, mert a lány éppen akkor tért vissza, a nyílás bezárult, és az ember bennrekedt a barlangban. A lány rámosolygott és hívta. Azt mondta, öntse vissza a kincseket, ahonnan fölszedte. Aztán bevezette egy társalkodóterembe, ahol még sok szép tündérlány volt. A vizet beöntötte egy medencébe, az embernek adott egy szürke követ, hogy mikor éhes, azt nyalogassa. Néha mártsa bele a vizes medencébe, sohasem lesz szomjas. Ott élt az ember hét esztendeig, amíg elfogyott a víz, s a lány megint a korsót a kezibe vette, hogy vizet hozzon. A szikla megnyílt, és az ember kijöhetett. Magával hozta a követ, amit a hét év alatt szép simára nyalt, fenőkő formára. (4)